Ahogy a könnyek egymásba csöppennek, 

kanyargós patakká keverednek. 

A vers-sorok épp így viselkednek.

Lecsöppenő szót hívja a másik. 

Egymásbatünnek, félig, egészen. 

Aképpen növekednek, 

ahogy az alkonyat az égen.

Vers, vers, ne hagyj el. Csak most maradj még.

Maradj, maradj itt. Voltál te nékem

kamasz-dicsőség, szívdobogtató,

vad kokain, mitől megbandzsult

részeg pupillám. De légy ma minden,

élet helyett élet, mert már a téli

holdfény inog a háztetőkön,

szél dudorász az utcacsatornán,

s úgy összeszűkül a világ köröttem,

úgy fintorognak rám a viszolygó

tárgyak, mint hajdan csecsemőkoromban,

amikor a sötétbe hagytak,

rémek között, s kimentek a szobából.

Úgy látszik, a költészetet egészében két ok hozta létre, mégpedig természetes okok. Az utánzás vele született tulajdonsága az embernek gyermekkorától fogva. Abban különbözik a többi élőlénytől, hogy a legutánzóbb természetű, sőt eleinte éppen az utánzás útján tanul is; mindegyikünk örömét leli az utánzásban.

Mivel a költő utánzó – éppúgy, mint a festő vagy bármelyik más képmásalkotó –, szükségszerűen mindig az egyiket kell választania azon három ábrázolási lehetőség közül, hogy (1) valami milyen volt vagy milyen, (2) milyennek mondják vagy látszik, illette (3) milyennek kell lennie. Mindez a szövegben közönséges szavak vagy idegen szavak és metaforák által nyer kifejezést; és mert ezek használatát megengedjük a költőknek, a nyelvi kifejezésnek sokféle érzelmi hatása van. Hozzátehetjük, hogy a helyesség mértéke nem azonos a politikai beszéd és a költészet, illetve valamely más művészet és a költészet viszonylatában.